Nincs kezdet és nincs vég. Csak folyamatos, egymásba áttűnő, egymást átható
színfutamok.
A folyamatosság, a mozgás tartja életben az univerzumot, a bolygókat, a
társadalmakat, az egyéneket, a szerveket, a sejteket és az atomokat. A genetikai
örökítés által folytatódunk utódainkban, ahogy mi magunk is láncszemei vagyunk
ennek a folyamatnak.
Radosza Attila a művészetre alkalmazza a genetikai örökítés fogalmát – a
művészetet a mozgatórugók, a mozgások szerves és alapvető részének tekinti, és
azzá is avatja képei által.
Nem törődve az aktuális művészeti divatokkal, a trendek vizuális
olvasztótégelyével, csak személyes elvárásainak igyekszik megfelelni ebben a
személytelen világban. Nem korszerű akar lenni, hanem időtálló és ugyanakkor
időtlen. A képzőművészet hagyományos eszközeinek, mesterségbeli alapjainak
átörökítésére; örökbe vételére és örökbe adására törekszik. A megjelenítés módja
és tárgya egyszerre újszerű és tradicionális, modern és archaikus, személyes és
egyetemes, dinamikus és lírai. Ugyancsak dialektikus módon a valóságot absztrakt
kifejezési eszközökkel közvetíti felénk. Mégis organikusak a formák, a
felületek, valamint a fakturális struktúrák.
Tizenöt év. A világegyetem, az emberiség vagy a művészet története felől
szemlélve csupán egy pillanat. Egy fiatal alkotó esetében a pályakezdésnek, a
művészi gondolkodás formálódásának, az útkeresésnek meghatározó, és kemény
munkával nehezített, viszonylag hosszú időszaka ez. Ekkor alakul az alkotói
személyiség, körvonalazódnak a technikai és formai keretek, letevődnek a művészi
munka alapjai. Ennek az időszaknak a keresztmetszetét adja Radosza Attila
jelenlegi győri tárlata. Radosza a szürreális-figuratív fekete-fehér
metszetektől, amelyeket a nyolcvanas évek közepén készített, a fragmentális képi
gondolkodás, illetve a színek világa felé lépett a kilencvenes évek elején. Az
évtized közepére a gesztusok, a színes foltok, a vastagon egymásra rakott
festékrétegek egyre meghatározóbb elemei lettek képeinek. Kis kitérőt tett a kor
egyik legújabb médiuma, a számítógép, illetve az abban rejlő grafikai és festői
lehetőségek irányába. Ezek az experimentális alkotások a zenei struktúrák felé
nyitottak utat. Azóta készült festményein a zene, illetve a ritmus alapvető
kompozíciós eszközökké váltak.
Személyes világai a vásznakon illetve grafikai lapokon a világegyetem
tükörképei, végtelenbe húzó egek és végeláthatatlan tengerek ikonjai lesznek.
Azt a helyet láthatjuk meg általuk, ahol elválnak a „mennyezet fölött való vizek
a mennyezet alatt való vizektől” – ahogy az a biblia teremtéstörténetében
olvasható.
Radosza Attila művei az örökkévaló pillanat dokumentumai, amelyek által mi magunk is az ősi rejtély részeseivé válunk. Egyenként pillanthatunk be a közös
titokba. Leselkedhetünk a kitárulkozó világ felé.
Beavatottak lehetünk. A teremtés előtti őskozmosz vagy a teljes pusztulás utáni
galaxis szemlélői. Egyszerre tárul fel a semmi és a végtelen, a kint és a bent,
a fenn és a lenn. Amikor még nincsenek emberek. Amikor már nincsenek emberek.
Csak a szervetlen anyagokból felépülő világűr és az éjszaka prizmáján kettétört
nappalok.
Ez a kezdet és ez a vég.
Élet-és Irodalom XLVI/41.
vissza